„Pokolbeli káprázat, el veled”

Závada Pál: Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin

Hogyha az olvasó kezébe veszi a Závada-oeuvre egyes szövegeit, rendre a 20. század vészterhes évtizedei, egyéni és kollektív tragédiák, viszontagságok, útkeresések tárulnak elé. Kényszerpályák, sorsfordító történések, kataklizmák. Életsorsok alakulása, kacskaringói a történelem viharában. Mindez az aktuális kötet esetében is érvényes, a formát tekintve azonban mégis rendhagyó munkáról beszélhetünk az életműben. Az Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin eredetileg színpadra készült. A székesfehérvári Vörösmarty Színház kezdeményezésére négy szerző – Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál – kísérelte meg továbbgondolni a madáchi alapszituációt, konfliktusokat, karaktereket 20–21. századi színekben. Az ember tragédiája 2.0 címet viselő kvázi-folytatás a Kossuth Kiadónál jelent meg, míg bemutatására – négy rendező, Szikora János, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Bagó Bertalan, valamint a teljes székesfehérvári társulat közreműködésével – 2021 szeptemberében került sor. Závada a nagyváradi-berlini színben a két pusztító „eszmerendszer”, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus árnyékában vezeti hősét, a hol lelkesedő, hol sodródó, hol megalkuvó Ádámot, akit különböző Luciferek, Évák és egyéb karakterek kísérnek Nagyváradon, Berlinben, keresztül a századon a harmincas évek végétől nyolcvankilenc őszéig. Mozgalmas, közel húsz szereplőt felvonultató, időben, térben meglehetősen szerteágazó részről van szó, a sűrítés dramaturgiai szükségszerűsége azonban nehezíti a korszak sorsdöntő eseményeinek mélyreható bemutatását, az átfogó(bb) kép kibontakoztatására a színből készült Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin tesz kísérletet. A színmű műsorfüzetében olvasható, hogy a szerző a munka során egyre vonzóbbnak találta a drámai jambikus kötött formát, úgy tűnik, oly mértékben, hogy a színpadra írt szöveg lezárása után sem szakadt el a jambikus verseléstől, a jelen kötet ugyanis – a Závada-művekhez képest szokatlan módon – verses regény.

Závada Pál: Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin

Az Úr és Lucifer a madáchi alapkoncepciót követve ismét „fogadást köt”, csakhogy Lucifer most a 20. században veti meg a tagadás lábát, pontosan ezerkilencszázharminchétben Nagyváradon. Bemutatkozik a főhős, Apfelbaum Ádám, egy zsidó származású, művészambíciókat tápláló fiatalember, aki Berlinben készül kibontakoztatni a váradi egyhangúságtól behatárolt alkotói törekvéseit. Apfelbaum Ádám nem a Tragédiából ismert figura karaktervonásait viseli, Závada hőse nem az ember, csak a 20. századi egyén küzdését viszi színre, a század vérzivataros időit átélő, esendő, a szélsőségek közt lavírozó emberének archetípusaként. Már nem az egyetemest képviseli. Kalauza ismét Lucifer, aki a nácizmus szívébe, a német fővárosba repíti Ádámot. Ádám lelkesedése a kezdetektől ironikus felhangot kap, hiszen a zsidó fiatalember rokonszenve a nemzetiszocializmushoz aligha ítélhető meg másként. Berlinben Leni Riefenstahl munkatársa, egyben szeretője lesz, aki nem más, mint Lilit egyik alakváltozata, míg Lucifer operatőrként van jelen. Lilit szerepeltetése egyértelműsíti, hogy a Tragédia kétpólusú nőképének princípiumai (Madáchcsal szólva: „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve. / Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt.”) szétválaszthatók, két, egymástól elkülönülő szuverén karakterben ölthetnek testet. Ádám különböző Évákat és különböző Liliteket lát, de akárhányszor váltanak alakot, mindenkor Ádám életének origói: „Szerintem Ádám fejébe / két nősémát véstek, s akárkivel / találkozott aztán, besuvasztotta / az Éva- vagy a Lilit-kreclibe. / Volt, hogy cserélt, ugyanazt a nőt egyszer / Lilittel játszatta, majd Évával.” (255.) Lilit feltűnése önreflexióra készteti Évát, ráismer másodlagos mivoltára, hiszen az ő rendeltetése Ádám vigasztalása, miközben az érzéki „expartner” minduntalan bűvkörébe vonja a férfit. A zsidó hagyományból ismert legenda szerint ugyanis Lilit volt Ádám első társa, ő azonban képtelen volt feltétel nélkül alávetni magát a férfi akaratának, ezért elhagyta őt, Ádám pedig vigaszként kapta az Úrtól Évát. Ámbár Lilit mint démoni alak, a férfiakra, a szülő nőkre és a gyermekekre nézve egyaránt ártalmas vészhozó rögzült a hagyományban, párhuzamosan – a szolgalelkű Évával szemben – az öntörvényű, a patriarchális rendnek nem engedelmeskedő szuverén nő archetípusává vált. Ádám Lilit iránti vonzalmát a szexualitás, a testiség fűti át, aminek béklyóiból az ember képtelen szabadulni, mivel – a madáchi Lucifer szerint – ki van szolgáltatva az anyagi létnek, tehetetlen lehúzó erejével szemben.

Ádám vakon vonzódik az „eszméhez”, közben filmesként akaratlanul az azt kiszolgáló német propagandagépezet részesévé válik (a Riefenstahl-féle Az akarat diadalára például magas színvonalú művészeti alkotásként, az eszme megtestesüléseként tekint), mígnem az egyre erősödő antiszemitizmus, valamint a tragikus jövő felé mutató események („Kristályéjszaka”) hatására felismeri, hogy tévúton halad, kiábrándul a nemzetiszocializmusból. A menekülőutat a hazatérés jelenti Ádám számára, amire a második bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély, így szülővárosa, Nagyvárad „hazatérése” ad apropót. Filmhíradósként az impériumváltás eufórikus tapasztalatának dokumentálását tűzi ki célul a cinikus, élcelődő Luzzi, a meglehetősen hiteles Lucifer-alakmás társaságában. Forgatnak, filmre veszik a város lakóit, tereit, utcáit, a kamera pásztázó mozgását követve az olvasónak feltárul a korabeli „magyar” Nagyvárad, miközben a „hazatérés” mámora mögül halványan átsejlik a fordulat negatív vonzata, a hovatartozások tisztázatlansága, az idegenrendészeti mizériák sorozata, aminek a „belső idegenek” esnek áldozatul, a kiutasítandók, főként a zsidók. Ádám egy ilyen őrizetes csoportban ismer rá egykori szerelmére, Évára, de sem most, sem a következő szakaszban, ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán nem képes megmenteni a nőt. Ádám ugyanis négy évet ugrik az időben, ugyancsak Nagyváradon, de már nem a Bémer téren, a Kapucinus utcán vagy a festői Körös-parton sétál, nem a Rimanóczy Hotelben él, hanem a zsidó gettó illegális kommunistáinak titkos „társaságába” szervezik be, ámbár elsőre idegenkedik a „szektától”, csak egy fiatal nő – egy Éva – hatására van jelen. Tanúi lehetünk a pártsejt működésének a deportálás árnyékában, a belső torzsalkodásoknak, egymás gyanúsítgatásának, ami épp a vészterhes időszakban feszíti szét az egységüket. Megmaradásuk érdekében – a végső elkeseredés határán – áldozatra kényszerítik a legkevésbé megbízhatónak vélt társukat, aki történetesen a várandós Éva. Vagyis Éva közlése a Tragédia zárlatában, ami az emberiség túlélését szavatolta, Závada parafrázisában jelentőségét veszíti, a nő értelmetlen halálához vezet. Ádám csalódik, kiábrándul, vádol és válaszokat keres, miközben az Úr csendben van.

Závada Pál (fotó: KULTer.hu)

Hamarosan a letűnt eszme helyébe „új” lép, a horogkereszt helyébe a vörös csillag, mégis mintha minden változatlan maradna. Ádám évek múltán tűnik fel a hatalomra került kommunisták oldalán, besúgóként (társasága Lilit mint miniszter, Lucifer mint tartótiszt), de most sem saját elhatározásából, hanem zsarolás hatására, hiszen a múltbéli ténykedése gyanús momentumokkal terhes. Olyan korszakba érkezik, amikor mindenki kompromittálható, minden személyközi kapcsolatot a bizalmatlanság hat át. Beszervezése a rendszer általános gyakorlatát követi, mindez mégsem menti fel az elvtelenség, a megalkuvás vádjai alól. Mondhatnánk, hogy Apfelbaum Ádám a 20. század opportunista emberének lenyomata, aki mindenkor képes hasznot húzni a kínálkozó lehetőségekből, mindenkor képes idomulni az aktuális hatalmi érdekekhez, politikai ambíciókhoz, csakhogy Ádám korántsem ilyen tudatos egyéniség, hányódó, a lázadásra képtelen alkat, lelkesedése csak ideig-óráig tart. Hiába készít jelentéseket, tudása mégis korlátolt, a karhatalom kiszolgálása sem jelenti azt, hogy Ádám javíthatna respektusán, kíméletlenül szembesítik eszköz-mivoltával. Csakhamar kiábrándul hát a kommunizmusból is, így az utolsó egységben (ezerkilencszáznyolcvankilencben) már ismét Berlinben van, ahol a berlini fal ledöntésénél segédkezik. Szemtanúi lehetünk az „eszme” végső bukásának, a hatalomátmentést célzó alakoskodásoknak, ámde sokatmondó, hogy Ádám kevésbé érzékeli a „változás szelét”, mint kortársai, a hangadók, akik a rendszer lerombolásában érdekeltek. Egyértelmű pálfordulás(ok)ról van szó, hiszen a halódó rendszer káderei gombolkoznak át a tüntetések szónokaivá. Az eltelt évtizedeket, a szereplők meg nem írt cselekedeteit az elbeszélés metanarratív magyarázata keretezi, pregnáns öniróniával: „Még saját fiktív alakjairól sem / feltétlenül tud az elbeszélő / sokat. Gyakran azt is csak kapiskáljuk, / hogy mit gondolnak, mit cselekszenek / az általunk lejegyzett mondatokban. / Hát még a meg nem írt idők el sem / képzelt jeleneteiben! Olyankor / teljesen kifürkészhetetlenek.” (221.) Viszont kiderül, hogy Ádám, a madáchi figurával szemben az időtlenségben rekedt, ad absurdum ő az „örök zsidó”: „Miért, hány éves? – Mindegy, / akárhány, ez tökmindegy nála, mert / nem öregszik.” (219.)

Az Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin rendszeresen reflektál önnön fikcionalitására, a kiszólásokon, az olvasóközönséghez való direkt odafordulásokon keresztül leplezve le az elbeszélés elbeszélt mivoltát. Számot vet a munka szövegelőzményeivel, különösen a Tragédiával, tisztázva az „alapműhöz” képest elfoglalt pozíciót, mert a Madáchot idéző átiratok, parafrázisok Az ember tragédiáját nem egy érinthetetlen szövegmauzóleumként, hanem inspiratív, közvetlenül „hasznosítható” matériaként láttatják. Metareflektív utalásai az írás aktusát, az alkotói folyamatot teszik láthatóvá, ama teremtő munkát, amely által a szerző képletesen az Úr státuszát ölti magára. Závada Pál jelen kötete ugyanis nemcsak a formát, hanem a személyes vonatkozásokat tekintve is jelentősen elkülönül az életmű más szövegeitől. Az egyéni hang át-átszínezi a szereplőgárda szólamait, privát emlékek, gondolatmorzsák, irodalmi-kulturális referenciák épülnek be Apfelbaum Ádám történetébe, ily módon válik számos valós, egykorvolt momentum a fikció részévé; Réz Pál, Radnóti Sándor, Domokos Mátyás, Lukács György, Lakatos Imre vagy Eörsi István a verses regény „hősévé”. Ekképpen találkozhatunk Balla Zsófia, Bodor Ádám, Selyem Zsuzsa, Tompa Andrea, Esterházy Péter (aki, mint kiderül, az Úr kedvelt szerzői közé tartozik) vagy épp az életmű más fiktív karaktereinek (Flamm Johann, Raposka Károly, Weiner Jakab, Weiss Judit) nevével is, ami lehetővé teszi, hogy az Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin a Závada-szöveguniverzum koordinátarendszerében is pozicionálható legyen.

Réz Pál emlékei, anekdotái kiemelt jelentőséget kapnak az elbeszélésben, fel-feltűnik a retrospektív szövegrészletekben, főként nagyváradi származása vagy a szerzővel ápolt kapcsolata okán, így a fiktív világba rendre beíródnak valós életesemények, tapasztalatok (Réz Pál reminiszcenciái a váradi gettóról), beszélgetések (a Holmi szerkesztőségében), utazások emlékei (akár Berlinben, akár Nagyváradon), nem beszélve napjaink aktualitásairól (koronavírus). Ama felülnézeti perspektíva, amelyről szó van, adekvátnak tekinthető, hiszen az elbeszélői szereplehetőségek sokszínűsége a Závada-próza egyik elemi ismérve. Váratlan nézőpontváltásokból természetesen most sincs hiány, különösen izgalmas például, amikor a machinátor Lucifer egyes szám első személyű (végtelenül ironikus) elbeszélését olvashatjuk, vagy azon angyalokét (Orsi, Lenke, Charlie), akik már a drámaváltozatban is a történések szemlélői, egyszersmind kommentálói voltak. Gyakran tudatlanságot mímelve csodálkoznak rá a karakterek cselekedeteire, a szenzációra éhes nézőt idézik, aki elméláz kedvenc sorozatán, a szereplők viszontagságain, máskor épp a homályos részletek tudói, anakronizmusaik egy-egy sorsfordító momentumot vetítenek előre, legyen szó a háború pusztításairól, a holokausztról vagy a háborút követő világrendről.

Amikor az ember feltartóztathatatlanul közelít a katasztrófa felé, az angyalok közbeavatkozásra kérik az Urat, aki tétován, de tévedhetetlenségének rendíthetetlen hitével mond nemet a segedelem lehetőségére, cselekvésképtelenségét a tekintélyével igyekezvén palástolni: „De Uram, új korszaka nyílt a bűnök / tág univerzumának. Félünk, már / te magad sem találsz szavakat majd rá. / Arról nem beszélve, hogy mit tehetsz… – / S az Úr nem tudja, mit mondjon, kihátrál: / – Az embernek megadtuk az esélyt…” (135.) Apfelbaum Ádám istene elfedi magát, ami akár az emberekből való kiábrándulás okán is történhet, mindazonáltal a működésével szembeni bírálat, az, hogy érdemes-e dicséretre, minduntalan feltűnik a szereplők diskurzusaiban. „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.” Isten bezárkózik, elfordul az embertől, hanyag, sőt – ami Esterházy óta tudható –, még szaxofonozni sem tud.

Závada Pál: Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin, Magvető, Budapest, 2022.

(Megjelent az Alföld 2022/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám munkája.)

Hozzászólások